Killyéni Péter emlékalbum

Rácz Melinda

Killyéni Péterről, az emlékkönyv margójára

Egy olyan könyvet tartok a kezemben, ami megerősít abban a hitben, amit Ottlik úgy fogalmaz meg, hogy mégiscsak minden csodálatosan jól van, ahogy van.

Volt egyszer egy nagybetűs Ember, akinek az emlékét nem mosta el az idő, hanem egyre mélyebbre véste a szívünkbe, s akinek az emlékét, tevékeny életének minden mozzanatát igyekszik felidézni, megörökíteni ez a nagy szeretettel elkészült könyvecske. Megható volt figyelni a fiú küzedelmét, a nemes belső csatát, ahogyan hosszú vajúdások után megszülte ezt a könyvet. Valami olyat kellett létrehozni, ami méltó az édesapa alakjához, ami a legmélyebben személyes és mégis közügy, amiből kirajzolódik az édesapa és az ifjúságot céltudatosan, tanárelodöktől hozott bölcsességgel irányító tanár, edző portréja.

A kettős feladatot, azt hiszem, maradéktalanul sikerült teljesítenie Andrásnak.

Egy tanárember életének kacskaringós, sikerekkel teli és olykor kudarcoktól sem mentes útja körvonalazódik benne, egy olyan emberé, aki mindig, minden körülmények között, zokszó és panasz nélkül, a legjobb tudása szerint igyekezett megfelelni a feladatoknak. A saját, sokszor hangoztatott véleménye szerint, nem tett ő semmi különöset, nem újította meg az atlétikaedzői munkát, egyszerűen csak dolgozott: szívósan, kitartóan, szeretettel, emberségesen az adott keretek és lehetőségek között.

A 14 év alatt, amíg kollégák voltunk a Református Kollégiumban, soha egyetlenegyszer sem hallottam emlegetni múltbeli sikereit, a tanítványaival elért nagyszerű eredményeit, de panaszkodni sem azért, hogy a kollégiumba való „hazaérkezés” valójában nem a pálya kiteljesedését jelentette számára, hanem egy olyan helyzetet, ahol a legalapvetőbb feltételek sem voltak adottak egy normális testnevelés óra lebonyolításához. A kedvezőtlen, szerény körülmények ellenére élénk sportélet folyt a kollgéium falai között, sőt számtalan versenyre neveztek be, és nem egyszer értek el kiemelkedő eredményeket megyei és erdélyi versenyeken is a kollgégiumi csapatok. Pontos adatokat nem tudok, de azt igen, hogy több diákja végzett testnevelői szakon, sőt tanúja voltam annak is, hogyan egyengette útjukat, és mikor már nyugdíjba készült, tudatosan igyekezett gondoskodni az utánpótlásról.

Valamiféle bölcs előrelátás, tudatosság, az elvégzett munka számbavételének igénye, a monográfia tanúbizonysága szerint is, kezdetektől munkált benne. Az eredményeket a jelenben elérni, és a jövőnek mértékül állítani, emlékezni, történetté, történelemmé formálni az adatokat, aktív sportedzoi időszakában kiegészíto tevékenysége volt, a kollégiumba érkezésétől egyre fontosabb tudományos munkává változott, amiben fia lett legfőbb partnere, követője, majd kezdeményezésének kiteljesítője.

Hozzám került a sötétkék, borborításos , téglalap alakú mappa, amit éveken át vezetett gyögybetuivel a kollégium diákjairól, származási helyükről, továbbtanlásukról, majd a találkozókon igyekezett az adatokat kiegészíteni. Ez a kezdeményezése is, földrajz szakos kollégánknak köszönhetően, szárba szökkent, és a 2010-ben megjelent évkönyvünkben kiegészített, modern eszközökkel elkészített térképes statisztikákká formálódott.

Emberi nagyságának, megingathatatlan erkölcsi tartásának újabb nagyszerű dokumentumát és talán legfontosabb adalékát fedeztem fel a könyv egyik fejezetében. 1982-ben mindenki úgy tudta, hogy Péter lesz az Iskolás Sport Klub igazgatója, mire néhány hét múlva kiderült, hogy csak aligazgatónak nevezték ki. Az okokról Péter hallgatott. Évekkel késobb egyik kollégája mesélte el Andrásnak a lefokozás valódi okát: Péter sem akkor sem később nem volt hajlandó belépni a kommunista pártba, a kényszerek, kényszerítgetések elől mindig kitért, s végül a 90-es évek közepén önként vonult vissza a megyei atlétikai bizottság főtitkári pozíciójából egy megtartó magyar kisközösség otthonos légkörű világába, nem pihenni, hanem szolgálni, nevelni, oktatni.

Péter jelenléte a mi életünkben egy kicsit hasonlít arra, amit Ottlik Géza példája jelentett a kortárs magyar írók számára, és amit Esterházy Péter fogalmazott meg Ottlikról írott esszéjében. Talán nem vetem el a sulykot, ha ezt a szöveget kicsit parafrazálva rá alkalmazom: Péter arra tanított meg, hogy ez olyan mesterség, melyet nem elég tudni, szeretni, ismerni meg csinálni, nem elég radikálisnak lenni okosnak és szakszerűnek: hanem még tisztességesnek is kell lenni. Mert lehet, hogy az élet olyan, hogy alkukat kell kötni benne, de ezeket az alkukat is méltósággal kell kötni. És ha nem lehet méltósággal alkut kötni, akkor nem szabad alkut kötni! Azt mondja, hogy van, amit lehet , és van, amit nem lehet.

Talán a lelke legmélyebb szerkeztének sértetelenül megőrzött szabadsága sütött át lényén, ez tette őt hiteles, őszinte, tiszta emberré, akivel jó volt együtt dolgozni, akire jó emlékezni, és akire az ember szívesen gondol úgy, mint afféle biztosítékra, hogy nagy baj nem történhetik velünk, hiszen példája megtanított arra, hogy emlékezni, megőrizni, számbavenni a múltat a jövő legfőbb biztosítéka. Örülök, hogy kollégája, s talán egy picit barátja is lehettem.

Tekintse meg a Szabadság közéleti napilap fotóriportját az eseményrôl itt.

Köszönetnyilvánítás Az Apáczai Csere János Baráti Társaság köszönetet mond a MOL Románia vállalatnak, Daradics Kinga ügyvezetô igazgatónak és Felméri Erzsébet PR-koordinátornak a könyv kiadásában nyújtott támogatásért.